A legnagyobb zseninek is vannak kevésbé sikerült alkotásai — és ez alól Shakespeare sem kivétel. A windsori víg nők nyomába sem ér a legnagyobb daraboknak, a főszereplője, de Falstaff nem kevésbé örök ( bár kevésbé nagyszabású és tragikus) karakter, mint Rómeó, Hamlet vagy bármelyik Richárd. Az egykor sikeres átlagférfi alakja ő, aki valaha-valamiért talán még hatalommal is bírt, de az idő múlásával egyre jelentéktelenebb és egyre többet találná magát a vesztesek között — ha nem hiányozna belőle az önreflexió. A falstaffok ma is köztünk járnak, és ugyanúgy ragaszkodnak egykori képzelt vagy valós nagyságukhoz, mint ötszáz évvel korábbi elődjeik. Lúzerek, mondhatnánk – de miért nem tűntek el a történelem süllyesztőjében?
A 21.században, mikor megöregedni egyre kínosabb, mikor már nem is a negyven, de a hatvan az új harminc, egyre görcsösebben ragaszkodunk ifjúságunk dicsőségéhez, sokunkban felbukkan a falstaff-életérzés: gyűjtögetjük a repoharainkat, és bármit megteszünk, csak ne szembesüljünk vele: az idei már nem a mi fesztiválunk…